Meddig lehet vagy még inkább meddig szabad egy szakmában maradni? Nagyszüleim még egy munkahelyen dolgozták le az életüket. Szüleim már négy-öt munkáltatónak is húzták az igát. Az én generációm pedig kis túlzással mire eléri a 40-et, már legalább ennyi helyen volt alkalmazott. Lehet csak én gondolom így, de a fejlődés és a változás ütemének felgyorsulására illeszkedik a munkahely, de legalább pozíció-váltások görbéje. Kicsit idejét is múltnak hangzik az a mondás, ami valahogy úgy szól, hogy pár generációval ezelőtt még elegendő volt a gyereknek azt átadni, illetve magának eltanulni az apjától/anyjától, amit ők tudtak és egy életre volt munkája és megélhetése, de szakmája mindenképpen. Ez napjainkban nincs így, leginkább azért mert egyre kevesebb az a tudás, amit át tudunk adni a saját tudásunkból a következő generációnak. Mármint átadni még át tudnánk, de az 10-20 éven belül pont használhatatlanná válik.
Van pár ismerősöm, akik IT-ban dolgoznak és mellette kitanultak egy asztalos szakmát. Sokaknak ez biztosan valamilyen pótcselekvés, hogy valami kézzel is foghatót, de méginkább áram nélkül is használható, állandó dolgot hozzanak létre, ha már a munkájukban ez nem ennyire kézenfekvő egy kívülálló számára. Azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb amolyan menekülési útvonalnak is szolgál, ha beüt a probléma, leépítítik őket vagy csak hirtelen kilépnek, akkor a megélhetés biztosított legyen.
Na vissza az eredeti gondolatra…hány év az elég? Érdekel-e 10-15 év után úgy az egész mint amikor elkezdtem? Egyértelműen nem a válasz. Látni a trendek hullámszerű változását, amelyek két szinusz csúcsán metszik egymást. Volt annó a mainframe, aztán legyen decentralizálva, most legyen centralizálva megint, de hamarosan legyen szétszórva újra. Minden tizedik évben ugyanoda kerülünk vissza és haladás bár van és a szereplők is változnak, de mégis valahogy nagyon hasonló az amiről beszélni kell, amin dolgozni szükséges. Minden év a VDI meg a software defined storage éve stb.
Nekem mennyi van még benne? Most úgy érzem nem sok és pont a címben említett válság miatt érzem így. Nem mindenkinek kell sokkal nagyobb és sokkal gyorsabb. Neked sem kell mindig az extra size mekis menü, mégis nyomják hátha megveszed.
Valami gyökeresen más dologgal akarok foglalkozni, de mindenképpen más területtel. Így merült fel bennem az OT és az IT konvergenciája. Hogyan lehet úgy megvalósítani egy integrált gyárat, hogy a már meglévő eszközök alapvetően nem az tradícionális IT-val kompatibilis lehetőségeit az IT számára is fogyaszható módon kezeljük. Az IT-n kívül minden másban kétbalkezes kókler vagyok – sokak szrint mondjuk az IT-ban is – így nekem nincs kiút.
Az is igaz, hogy talán a következő éveket a pályámban olyan szervezetben szeretném eltölteni, ahol fontos a dolgozók személyiségének megértése. Annak ellenére, hogy hozzáállásom minden esetben determinisztikus és egzakt, valamiért ezt nem tudom mindenre érvényesíteni. Így van ez a közvetlenül érintő kérdésekben is, mindig így volt. Volt úgy hét éve mikor az akkori munkáltatómnál találkoztam egy személyiségteszttel (Myers–Briggs-típuselmélet), amit egy csapat végzett el akkoriban. Minden legalább csoportvezető részt vehetett rajta és sikerült megérteni nem csak a ránk, mint egyénre vonatkozó tulajdonságokat, hanem – még fontosabb – megérteni a másikat olyan formán, hogy az ő személyisége miért határozza meg azt ahogy vele együtt kell működni, vagy például feladatot adni/elfogadni tőle.
Valamilyen okból sokan nem szeretik és nem is osztják meg a többiekkel, hogy ők melyik kategóriába tartoznak. Részben megértem, mivel a teszt a saját énképük megértésében is segít, de szervezeti szinten lehet másnak is segítene.
Itt derült ki hogy rám az “INTJ” mező illik. Egy bővebb értelmezést találtam, ami nyilvánvalóan nem 100%-os illeszkedéssel, de jellemző esetemben.
Az INTJ maximalista ember, látszólag végtelen kapacitással rendelkezik, ha arról van szó, ami komolyan érdekli. Ami megakadályozza, hogy megszállottá váljon a tökéletes eredményt illetően, az ennek a személyiségtípusnak a gyakorlatiassága: az INTJ gyakran teszi fel a döntő, és sokszor könyörtelennek tűnő kérdést, amivel lezár minden vitát: “És működik?”. Ennek köszönhetően eredményeit szinte 100%-osan független módon, pártatlanul éri el, sem a hatalom, sem a törvények, sem a szabályok nem tudják rávenni arra, hogy elfogadjon egy számára rossz eredményt.
Az INTJ a típusok közt a “Rendszerek építőjeként” ismert, talán mert ez a típus rendelkezik azzal a képességgel, hogy remekül kombinálja a fantáziát és képzeletet a megbízhatósággal. Bármilyen rendszeren dolgozik is épp, azt úgy csinálja, ahogy egy INFJ tenné egy számára fontos erkölcsi kérdésben; maximalizmus és a tekintélyelv figyelmen kívül hagyása egyaránt előfordulhat ilyenkor, mivel az INTJ-k nem kímélik sem magukat, sem a project többi résztvevőjét. Azonban ha bárkivel szemben felmerül a gyanú, hogy hanyag, lusta vagy gondatlan, az elveszíti minden tekintélyét az INTJ szemében, onnantól fogva nem fogja tisztelni azt a személyt, és ezt a másik fél tudomására is adja, akkor is, ha mondjuk a feletteséről vagy a főnökéről van szó. Az INTJ arról is híres, hogy magára vállal és meg mer tenni olyasmit is, ami kritikus, nehéz döntést igényel, mindezt viszont sokszor anélkül, hogy egyeztetne a főnökével vagy munkatársaival róla. Másrészről hajlamos aggályoskodóvá, szőrszálhasogatóvá válni, és pártatlanul viselkedni azokkal, akikkel együtt dolgozik. Megvan az a képessége, hogy olyan lehetőségeket fedezzen fel, és ragadjon meg, amiket mások észre sem vesznek.
http://digitalispszichologia.hu/index.php/tesztek/mbti-teszt/tipusok/racionalistak/28-intj-langelmek-racionalistak
Ebből kiindulva a pragmatikus követelmények és mérhető teljesítmény az ami illik rá. Ha valami nem mérhető egy skálán vagy ha éppen értelmezés kérdése igaz-e vagy sem, akkor az semmiképp sem elégíti ki. Igaz ez arra is, hogy ha a környezet nem motiváló, akkor egészen biztosan nem lesz az aki akár középtávon legalább elviseli a megalkúvást.
Nem vagyok jártas a szervezetek fejlesztésében, de azt gondolom kulcsfontosságú egy rendszerben ismerni a dolgozók személyiségét legalább ezen a szinten, mivel mind a motivációban, a kommunikációban és alapvetően a napi együttműködésben rengeteg csikorgást ki lehet küszöbölni vele.
