Közeli környezetemben is vannak olyan emberek, akik a karrierjük sokadik évében elértek oda, hogy nekik már csak élni kell. A héten párszor mutatni magát, bejárni a megbeszélések felére – szigorúan 10 és 14 óra között – viszont semmiféle eredménytermék nem készül általuk.
Ők azok az emberek, akik könnyen lehet hogy soha egyetlen sikeres projekben sem dolgoztak, viszont annyira jól elrejtették az eredményt, hogy a nyolcvankettedik munkahelyváltásnál már csak a szépet hallja az interjúztató vállalat. Kicsi sztorizgatás itt, kis lódítás amott és már meg is adják a havi nettót amit kér. Senki sem fogja ellenőrizni, hogy nem ő volt a lead architect abban a példaképpen felhozott feladatban és csak a meeting minutes-t írta, mert gyorsan tud gépelni. Ehhez érettség kell és bizonyára gondos munkával kialakított hírnév. Olyan hírnév, amit mindenki hallott, de senki sem volt ott. Mintha Columbo feleségének lecsójáról mondanánk azt hogy nagyon finom. Senki sem volt ott, hogy megkóstolja és senki sem vonja majd kétségbe hogy tényleg az.
Én szeretnék ilyen ember lenni. Ha feladatok kapok, akkor delegálom, de ha azt nem tudom, akkor egy régi dokumentumot mentesítek az árulkodó részektől és sajátként adom el. Outook-ba kamu megbeszéléseket teszek be és még kevesebbet megyek az irodába, akkor azt hiszik a field-en árulom az új héttárcsás ekét.
Felvennék magam alá pár embert, akiknek biztosan leesne, hogy sem nekik, se nekem nincs igazán teendőm, de a látszatot fent kell tartani. Nem vezető az, akinek nincs embere. Ilyen embert vezető pozícióba helyezni minden bizonnyal végzetes. Amikor kiderül, hogy valami nem stimmel, akkor már késő. Elment egy kis pénz, még több idő, de hát ez van. Concorde-effektus indul.
